Segítség a túlvilágról (???)

Ezt a történetet annak ajánlom olvasásra, aki legalább egy kicsit hisz a túlvilágban...
Zsuzsi kiborult, ezért elindultunk hozzá Pestre a anyuméktól, de előtte haza kellett jönnünk Soltra a gyerekülésért és az Ági GPS-éért. Megbeszéltük, hogy veszünk autópálya matricát és az új 6-oson hamar feljutunk.
Fontos hozzátennem, h mielőtt elindultunk anyuéktól, Ági elfújta a gyertyát, amit apuért gyújtottunk.
Mikor elértünk hozzájuk, Ági észrevette, hogy nincs meg a táskája, ezért kénytelenek voltunk visszamenni Dunaújvárosba a anyuékhoz a táskáért.
Végül is elindultunk. A GPS segítségével másfél óra múlva már ott is voltunk a Zsuzsinál.
Beszélgettünk, sétálgattunk.. megpróbáltunk kicsit kikapcsolódni. Ránk is fért, hiszen nagyon nehéz időszakon megyünk most keresztül mindannyian.
A nap végén Zsuzsi úgy döntött, hogy eljön velünk haza. Nem sokkal a hazaindulás után kivillant a töltés jelző lámpa a kocsiban... Nem tudtuk mi lehet ez, ezért megálltunk a legközelebbi benzinkútnál. A kutas benézett a motorházba, s induláskor sok szerencsét kívánt nekünk a hazaérkezéshez.
A motortér teli volt olajjal, az ékszíj ezért csúszott, a generátor pedig megállt.
Elindultunk, s útközben egyre idegesebben lettünk, ahogy sötétedett... hiszen mi lesz, ha teljesen elmegy az áram a kocsiban??? Akkor már nem fogunk látni, nem fogunk látszani...
Mentünk az úton és egyre jobban féltünk... Mi van akkor ha hirtelen beáll a motor?
Eszünkbe jutott, hogy ha apu élne, jönne értünk ezerrel, és segítene.
Nagyon hiányzott az apukánk, és kértük Őt, segítsen nekünk hazaérni.
Bence látta, érezte hogy ki vagyok borulva, s egyszer csak tisztán kimondta a következő mondatot:
- Nyugi anya, haza megyünk.
Olyan szépen és tisztán mondta, mint eddig még soha semmit.
Végül is elértünk anyuékig, ahonnan a Zsuzsi kocsijával mentünk tovább, így be kellett menniük a házba, kihozni a kocsit a garázsból.
Amikor beléptek egy olyan látvány fogadta őket, ami sokak számára hihetetlen, megmagyarázhatatlan. ÉGETT A GYERTYA, amit elfújt az Ági indulás előtt... ráadásul amikor anyu visszament a táskáért akkor sem égett, mert ha égett volna az anyu biztosan elfújta volna biztonsági okokból...
Ági pedig a saját autójával indult haza, s mi kísértük őt, nehogy baj legyen vele. Persze nem ért haza a kocsival, hiszen teljesen elment a világítása, ezért leállította egy vendéglő parkolójában, és átült hozzánk.
Késő volt már, és nagyon sötét.
Engem Bencussal hazavittek, és elment a Tibi segíteni, betenni egy másik aksit a kocsiba, hogy azt legalább hazáig el tudják hozni.
Tudom, hogy APU ott volt velünk.. és tudom, h Ő segített minket, és segíteni is fog...

Végszó: Anyuék mesélték, h mielőtt apu elment két éjszakával előtte, a '79 ben meghalt anyukájával álmodott, aki azt mondta neki, h jön érte...
Másnap még nevettek is, hogy mégsem jött... Következő reggel, pedig minden előzmény nélkül kapott apu szívinfarktust...

Hátborzongató, de biztos vagyok benne, hogy van túlvilág...

A temetés

Egy temetés mindig szomorú dolog... pláne hogy az apukámat temettük el április első szerdáján.
Felfogni sem tudom.. még most sem, pedig láttam Őt a koporsóba fektetve.:'((((((((((
Beteg volt, nagyon is, hiszen a cukorbetegségéből adódóan is mindig voltak problémái, de sokszor fájlalta az oldalát, a hasát... Mégis mindig büszkén viselte, próbálta mindenki előtt titkolni ezt. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de miért ilyen hirtelen kellett meghalnia? Mások több infarktust is túlélnek... akkor ő miért halt bele??
Nagyjából egy éve, készített egy mappát a számítógépén "ZENÉK A TEMETÉSEMRE"-címmel, benne pár kedvenc zenéjével. Erről sem tudtunk, mert elrejtette, de Hugim megtalálta, így ezek a zenék szóltak a temetésen.
Ő mindig nagyon szerette a zenét, 18-20 évesen együttest is alapítottak páran barátaival, ami Dunaújvárosban népszerű is volt a fiatalok körében.
A zene szeretetét tőle örököltem, Hugimat és engem is tanítgatott szintetizátorozni... Gyerekeimet pedig gitározni tanította.
Már a ravatalozóban éreztem, hogy azt szeretné apu h ne sírjunk, hanem énekeljünk neki... Csendben, könnyeink közt dúdoltuk a dalokat a koporsó mellett a lányommal, és a kishugimmal, majd amikor elindultunk, hogy utolsó útján elkísérjük, egyre hangosabban és egyre többen énekeltünk sírva.
A fájdalom elviselését segítette, hogy énekelhettünk apunak, és egyre erősebbnek éreztem magam, mert tudtam, hogy Ő ezt szeretné.
Amikor már a koszorúkat is rápakolták a sírra, a narrátorhölgy a család nevében megköszönte mindenkinek a jelenlétet, s Ők szépen lassan elszállingóztak, majd mi elénekeltük az utolsó dalt apunak. Így tudtunk tőle igazán gyönyörű végső búcsút venni...

Apu zenéi, amivel utolsó útjára kísértük...

Záróra

Magam miatt kezdtem írni ezt a blogot.. Hogy kiírhassam magamból a bánatomat... Aztán szépen lassan olvasóim lettek, amit ma már nem bánok, hiszen ha bajban voltam, aki tudott segített, ha pedig mérgelődtem valamin, és leírtam, úgy gondoltam, hogy mások számára talán tanulság lesz az én sztorim.
Most úgy döntöttem bezárom a blogomat egyéb okokból, de ha szeretnéd küldök meghívót, h olvashasd a bánatomat, örömömet, tapasztalataimat...
Írj mail-címet, ha szeretnél későbbiekben is jönni...